Egyetemista koromban olvastam bele utoljára az Iliászba, mert tananyag volt. Emlékeimben egy nehéz, unalmas, túlságosan hosszú mű állt, melyet annak idején kizárólag azért lapoztam föl, hogy legyen róla fogalmam, ha ezt a tételt húzom a vizsgán. Legújabb görög-római fellángolásom részeként úgy gondoltam, ezúttal önszántamból olvasom el. Ezúttal is megilletődve és aggodalommal nyúltam hozzá, de megérte. Olyannyira, hogy még arra is ihletet kaptam, hogy most egy rövid értékelést írjak róla.
Tévedtem. Élvezetes olvasmány, mely méltó régi nagy híréhez. (Nem olyan hatással volt rám, mint például Thomas Mann mindössze 70 évvel ezelőtt írt Doktor Faustusa, amely szintén régi tartozás volt, ám kb. 100 oldal elolvasása után fanyalogva tettem vissza a polcra. Poros próza, öncélú filozofálgatás, merő unalom.) Az Iliász kellemes meglepetés: hömpölygő, enciklopédikus, fordulatos háborús eposz, amelyen a sajátos ókori stílus nem ront, inkább javít - bár ez valószínűleg a fordító Devecseri Gábornak is köszönhető. Csak az első tíz oldalt kellett megszoknom, utána végérvényesen ráállt az agyam, bár végig fokozott figyelmet igényelt. Sokat segített a névmutató a könyv végén (vagy néha egy internet), amelyből megtudhattam, ki kicsoda a rengeteg szereplő közül, és milyen további nevekkel hivatkozik még rá a mű. Pl. Zeusz, Kronidész, Kronión, egy és ugyanaz.
Bármilyen meglepő, az Iliász meg sem említi a falovat, meg Akhilleusznak az inán keresztüli vesztét. A mű természetesen a trójai háborúról szól, de azt nem meséli el elejétől a végéig, mindössze egy meghatározó epizódját Akhilleusz duzzogásáról majd kiengesztelődéséről, és ennek azonnali következményeiről. (A faló fő irodalmi forrása egyébként Vergilius Aeneise, illetve Homérosz másik eposza, az Ödüsszeusz is említi.)
Hogy miről szól akkor az Iliász? Emberi hősök dicsőségéről és becsületéről, és az istenek nagyon is emberi gyarlóságairól; a háború káoszáról és tragédiájáról, és – ami a legfontosabb – a megbocsátás fontosságáról. Meglepő ez egy a háborút magasztaló eposztól 700 évvel Krisztus előtt. Akhilleusz, tomboló dühe ellenére, végül kiengesztelődik, szembeszáll saját haragjával és megnyugszik, bizonyítva, hogy a megbocsátás egy olyan tett, amely jótéteményeiből mindkét fél részesül.
És itt véget is ér az Iliász. Nem tudom, szándékosan-e, vagy mert a történelem elsodorta a maradékot, de jó ez így. Kár lett volna, ha ezt a katarzist egy újabb öldöklő roham követi.
(Devecseri Gábor fordításából elkészítettem az Első ének egyszerűsített prózafordítását. Itt letölthető!)
