Róka Kálmán lehajolt és felállította az apró kristályvázát, amit egy figyelmetlen vásárló (ami Kálmánt illeti: szimpla ténfergő érdeklődő, merthogy nem vett semmit) az imént véletlenül felrúgott. Mikor felegyenesedett, vörös pöttyöket látott. Elszédült. Hiába, nem volt már fiatal, de hetvenévesen is minden szombaton és vasárnap kijárt a bolhapiacra árulni a portékáját.
Az érdeklődők és a vásárlók mit sem tudtak arról, hogy mindent, amit a kis asztalára és aköré tett, valójában saját céljaira szerezte be, és csak miután kiábrándult egy-egy tárgyból, döntött úgy, hogy eladja.
Hagymázas hungarista lapkivágások, szabadkőműves évkönyvek, gazdag, de homályos szimbolikájú nippek, írott Bach CD-k, kabbalista metszetek másolatai, Kámaszútra kártyák, sőt egy eredeti franciskánus csuha is, ami senkinek se kellett - mind a 20. századból, abból az időszakból, amikor az emberiség meg volt győződve arról, hogy rövidebb utakon szerezheti meg a Tudást. Ezt maga Kálmán is elhitte egykoron, de ő is, mint a világ, alaposan megsínylette ezt a hitét. Soha senkinek nem beszélt erről. Özvegy volt, gyermektelen.
A 21. században, két nappal a halála előtt (bár ő erről mit sem tudott), nem igazán hitt már semmiben. Ezért is volt olyan gazdag a tárgyi kínálata. Kis otthonában a legszükségesebb bútordarabokon kívül már csak a régi, bekeretezett esküvői fotója emlékeztette, hogy talán mégis minden ember életében egyszer-egyszer, egy röpke pillanatra felcsillan a Tudás.
